Pityu azt mondja…

 

Valamikor a Csodaceruza első számaiban jelent meg Miklya Zsolt Ezüstszín fonál című kötetéről egy méltatás. A recenziót olvasva kezdtem el érdeklődni Miklya versei iránt, és megvásárolva a verseskötetet nem kellett csalódnom: a gyönyörűen illusztrált könyvben gyermekek számára érthető és megélhető versek sorjáztak. A verseket végigolvasva azt tapasztaltam, hogy Miklya Zsolt a keresztyén verselők legújabb generációjának olyan magányos alakja lehet, akinek van elég mersze kilépni a tradícióból: a gügyögős, a gyermekverset helytelenül pedagógiai-erkölcsi végterméknek használó hagyománnyal szakítva mer igazi költészettel előállni. Nem megtagadva, de újraértelmezve a keresztyén gyermekvers-költészet hagyományát, a gyermek számára is párbeszédképes verses etűdjei könnyeden beszélnek az élet nagy kérdéseiről és Isten szeretetéről, mindenhatóságáról.
Ezt a rendhagyó utat folytatja második, már inkább nagyobb gyermekeknek való Pityu azt mondja… kötetében. Az „idősebb” (10 év körüli) korosztályt feltételezi a versformák „elszabadulása” és az illusztráció megkomolyodása is: az Ezüstszín fonálból megismert Kállai Nagy Krisztina színes, vidám rajzai még magyarázták a verseket a kis versolvasóknak/hallgatóknak, Damó István fekete-fehér grafikái azonban már ritkábban mesélik el a versek tartalmát, melyet amúgy meglehetősen nehéz is lenne elmesélni. Tudniillik ezek a szabadon szaladó, girbe-gurba sorokba rendezett versek inkább csak gondolatfoszlányok, melyek a gyermek hangján szólnak gyermekhez, felnőtthöz egyaránt. Gondolatok, melyek egy kisgyermeket lázba hoznak, melyekről üres perceiben (van ilyen egyáltalán egy gyermek életében?) el tud töprengeni. És mivel ez a gyermek egy keresztyén család közegében éli mindennapjait, gondolatai között imitt-amott feltűnnek a hittanórán, vagy a szülőktől, nagyobb testvértől hallott biblikus elemek.
A kisgyermek gondolkodása a transzcendensről merőben eltér a felnőttétől: képes mindenben, mindenhol Istent látni, emberszabásúnak képzeli, aki lakik valahol, mindent lát, és játszani is szokott, ha úgy tartja kedve. Miklya Zsolt verseinek nagy erénye ennek a gyermeki gondolkodásnak a hű megjelenítése. Így válik aztán hihetővé, hogy tényleg a gyermek gondjainak, töprengéseinek a tükrei ezek a lírai meditációk.

Isten hol lakik?

Anya szerint Isten a szívünkben lakik.
Apa még gondolkodik a kérdésemen.
A lelkész bácsi múltkor arról beszélt,
hogy ott van mindenütt.
Pityu meg azt mondja, ő a legjobb kapus,
ott áll a gólvonal előtt.
Nagyapa mindig felfelé mutogat,
a nagyi meg templomba hív,
és megsimogatja a fejem.
A szomszéd bácsi egyre csak hümmöget,
persze ő kertész, honnan is tudhatná.
Most mit gondoljak? Isten hol lakik?

A svéd gyermekversek világából ismert beszédmód zavarba ejti a felnőtt olvasót – aki már csak megszokásból is a szerző gondolatait keresi a versekben –, mert a „Pityu-versekben” a szerző azonos a lírai énnel. Az eltolódott szerep azonban több haszonnal is jár: a gyermekolvasót nagyobb beleélésre, a hőssel való közös gondolkodásra ösztönzi, míg a felnőtt nagyobb „gyermekismeretre” tehet szert, ugyanakkor istenképe is gazdagodhat. A versekből kihallatszódó gyermekhang rólunk, felnőttekről is kíméletlen kritikával beszél: mennyire érthetetlenül, logikátlanul viselkedünk, mennyire nem vagyunk képesek azt cselekedni, amire a gyermekünket neveljük (Amit szabad Jupiternek…), mennyire képmutató is néha a mi szeretetünk.

A szülőnek lehet?

Rákiabáltam Murmincra.
Miért kellett összeugrálnia a homokváramat?
Pityu szerint nem szándékosan csinálta.
Jó, tudom. Én se szándékosan
öntöttem bele a kakaót a teknősök vizébe.
Mégis ordibált velem.
Szerencse, hogy anya meghallotta.
Csak azt nem értem, hogy ha anya nem tűri
a kiabálást meg a veszekedést, miért visított,
mikor Pityu kitapétázta a gyerekszobát?
Az lehet, hogy választhatott volna ízlésesebb
képeket, meg a technokol büdös, de akkor is.
A szülőnek lehet?
Ezt mondta apa is. Ha te kikelsz magadból,
hogyan várod el tőlük, hogy békesség legyen?
Így hát ma reggel nem akartam kikelni
az ágyamból, hiába szólt apa háromszor is,
hogy kelés, fejemre húztam a takarót,
és úgy tettem, mintha még aludnék.
Csak akkor ugrottam, mikor a fülem mellett
ordított egy nagyot.
Mert hogy én alszok az emeleten.
Na mindegy, legalább lesz időm
homokozni délelőtt.
Építek egy emeletes várat,
és beköltöztetem Murmincot az emeletre.

A versekben a költő helyett önmagával találkozik az olvasó. A gyermekhanggal párbeszédre lépve pedig eldönthetjük, hogy képesek vagyunk-e Istent felismerni ezekben a humoros szituációkban, képesek vagyunk-e ezzel a gyermeki hittel szétnézni a világban. Miklya Zsolt verseit mindazoknak ajánlom, akik szeretnének újra rátalálni a gyermeki gondolkodásnak erre az örömökkel teli, elfeledett ösvényére.

Isten mindenkit szeret?

Isten mindenkit szeret?
A nénit is, aki az aluljáróban ül és kéreget?
Szilárdot is, akit a tanító néni mindig kiküld
az osztályból, és a szünetben verekszik?
A bibliában az van, hogy Jézus
a bűnösök barátja meg a szegényeké.
Jó, Jézusról ezt el tudom képzelni,
de én Istenre lennék kíváncsi.
Ő leengedne Szilárddal focizni a játszótérre?
Pityu szerint már a kérdés is hülye.
Ő Isten helyében szóba se állna az ilyenekkel.
Lehet, hogy igaza van,
de most meg az jutott eszembe,
mit tenne Isten a Pityu helyében.
Vagy mondjuk az enyémben.

Pompor Zoltán
(Megjelent 2004-ben, a Csodaceruza 15. számában)