Boldog Karácsonyt, Rózmari!

 

Az az én – egyik – anyai gondom, hogy mit lehet a kezébe adni egy kamaszlánynak, ha az idejét kell elütni valahogy. A számítógép, a cédélejátszó és a tévé persze mind kínálja magát, kicsit túlságosan is. Ha azonban ránk szakad egy iskolai szünet a tengernyi eltöltendő idejével, akkor azért többre vágyom.
Vigyázat, most nem arra a típusú gyerekre gondolok, akit az Úristen is könyvtárosnak teremtett, és akit úgy kell elrángatni a betűtől! Hanem arra az alapvetően jó szándékú és szórakoztató típusra, aki egyfolytában beszél, akinek egyszerre van öt legjobb barátnője, aki boldogan bosszantja a kistestvéreit, majd máris elmélyedten játszik velük, és aki nyűglődik a nappaliban, hogy mihez is kezdjen. Mivel ez a típus hirtelen ideges lesz egy könyvtár gyerekrészlegének tömött polcai láttán, rászoktam az anyai könyvtárazásra: egyenként szállítom haza a neki való könyveket.
A módszerem a következő: egy – engem – jól lefárasztó, kiadós szünidei nap végén hirtelen akcióba lépek. Estére már megvalósítottuk lányom aznapi kreatív ötleteit, a maximális filmnézőidőt is kiaknáztuk, és az egyházi mobilom is lemerült, mert a barátnőim lányai is ráértek beszélgetni. Mivel még mindig maradt néhány óra a napból, nem válaszolok több kérdésére, elrakom a mobiltöltőt, a kistestvéreket pedig gyorsan belapátolom a kádba. Ekkor nyújtom át a könyvet: valamelyik mai angol, amerikai vagy német szerző legújabb puha fedelűjét. Harsány színű, jó nagy betűs, és általában valami hosszú sorozat sokadik része.
Jobb híján megszerettem ezeket az idegenből fordított könyveket. Külföldi szerzőik – általában nők – a mai kamaszok világában keresik meg az emberi kapcsolatok járható útjait, a szeretetet, a tartós értékeket. Még jobban szeretném azonban, ha Louise, Catherine vagy Grete nevű szereplők helyett Katákról, Orsikról és Annákról szólnának, mai magyar bérházakról vagy osztályfőnöki órákról. De még ennél is jobban szeretném, ha esetleg egy kis gyülekezeti élet, sőt Krisztus világa is belekeveredne valahogy a történeteikbe. Nem feltétlenül missziós céllal, hanem azért, hogy lányom saját kis élete – Árpi bácsi konfi-órái, a Fű őrs cserkésztáborai, a családi istentiszteletek gyerekzsivaja – is visszaköszönjön valahol bennük.
Ezért örültem annyira Széchey Rita legújabb kamaszkönyvének, a hatodikos Hegyi Csenge karácsonytól karácsonyig tartó naplójának. Kívül vidáman kockás, belül viccesen irkafirkás. A tartalma pedig olvasmányos, modern, komoly is, meg nem is, magamra is ismerek benne, meg el is hessegetem a tükröt. Apa szigorú és lelkiismeretes, anya simítgat és simogat; Csenge ikertestvére biztosan jobban tetszik az Úristennek, mert ő olyan jó gyerek; Csenge pedig az egyetlen az osztályban, akinek még nincs mobiltelefonja.
A könyvet olvasva végül még az is kiderült, hogy mindenkinek jobb volt nyáron a cigány gyerekeket mosakodni és imádkozni tanítani Erdélyben, mint a nagynénivel a gleccserekben gyönyörködni Svájcban. Kell ennél több? Jó olvasást!

Ittzés Szilvia



Széchey Rita: Boldog karácsonyt, Rózmari!
Parakletos Könyvesház, Kiskunfélegyháza, 2006.


(megjelent az Evangélikus Élet 2007. 9. számában)